A Keltető szellemiség
Most, amikor Az új világ hangjai hangcsatorna indulása előtt állunk, idejét látom megmutatni azt a mesét, ami bennem ezt mozdítja.
Ami mindahhoz, amit A Keltetőnek hívok, a szellemi töltetet adja, teljességében immár 2019 szeptembere óta.
Mert hogyan is él és bontakozik ki A Keltető mint az új világ közösség építőinek szellemi-lelki-fizikai tere?
Több rétege van ennek. A mese ezeket a rétegeket kapcsolja egybe. Egyetlen nehéz, ám szépséges folyamattá.
Az egyik rétege A Keltető csoport, amelybe jönnek-mennek az emberek. Van, aki elköteleződik egy időre legalább, és eddig leginkább a lelkiség, a jó szándék és az értékrend kapcsolt össze bennünket. Épp ezért van most fordulópont a csoportban, mert -amint a mesében is- itt az ideje, hogy azt a tűzmagot termékeny új talajba vigyük.
A másik rétege a Keltető havi találkozók, amelyekben tehát eddig leginkább a lélek, a közösségi élmény volt jelen és "nyomokban szellemi jelenlétet is tartalmazott". Ebben is elfáradtunk egy kicsit. Mert nem könnyű egyedül és együtt eljutnunk ahhoz, hogy a lélek megfelelő módon legyen képes egybekapcsolódni a szellemmel. Hogy a kellemes együttlét állapotában ne riasszon meg bennünket a "villámcsapás".
Egy újabb rétegként ezt az előkészítő és támogató munkát igyekeztünk az egyén szintjén megvalósítani a Tűzmag csoportban, amelyet az Egyéni utak-Magforrás csoport váltott fel.
Az ottani folyamatok is afelé terelgettek bennünket, hogy "átessünk a tűzkeresztségen" és a következő szakaszba lépjünk. Ezért is lett új neve a csoportnak, utalva a saját magunk forrásából való táplálkozásra.
Aminthogy egy újabb rétegként maga a Társadalmi Jóllét Portál is ezt a szellemiséget hordozza és jellege miatt már eleve szükséges volt egyfajta struktúrát adni az online térnek. Különös élmény volt számomra a találkozás és a felismerés, hogy A Keltetőnek képzeltem el az új önálló online terét, amikor Ottó, a Portál megálmodója és fejlesztője megérkezett A Keltető Facebook csoportjába, majd az első találkozónkra is. Így történt azután az is, hogy a szellemi kapcsolódás által összehangolva közösen fejlesztettük tovább a Portált, és ez vált A Keltető csoport online otthonává is.
És most itt az idő azok számára, akik képesek a teremtő szakaszba lépni, hogy az a bizonyos épület a közös térrel és a közepén csírázó fával láthatóvá váljék. A tér, ahol éjjel álmodnak, nappal a fát locsolva elmesélik az álmaikat, míg végül a közös fa kiüti a mennyezeti kupolát és az emberek cselekvő erővel telve megvalósítják a jövőről szőtt álmaikat.
Miért épp most időszerű, hogy mindezt ebben a formában a nyilvánosság elé tárjam?
Mert amit Az új világ hangjai megtestesít: a mese utolsó része.
Nem véletlen ötlet vagy agyalás útján érkezett hát meg ennek a kezdeményezésnek a gondolata!
Azt gondolom, hogy a hangcsatornán folyó beszélgetések, amelyeket utána közös beszélgetésekbe nyitunk ki, lehetőséget teremtve a kapcsolódásra és akár egy-egy területen megvalósító munkacsoportok alakulására is, a cselekvő erőt segít megnyílni bennünk. Hogy láthatóvá tegyük azokat a bizonyos álmokat és ilyen formán össze tudjunk kapcsolódni a jövőképeink mentén.
Hiszen mi más is lenne az az új fa ott az épület közepén, mint a fizikai síkon megvalósulásra váró új világ? Ahol a közös jóllétért munkálkodunk mind, egymást szolgálva.
Számomra "Az asszony, aki fává változott" tehát szellemi útmutatás, amelyben ott van a lélek hajtóereje épp úgy, mint a fizikai cselekvés tere. Szellemi indíttatású teremtési folyamatot ír le.
Én ezt "kaptam" segítségképp. Amikor elakadnék, hogy mi a következő lépés vagy épp a hitem inog, újra magam elé veszem. Ilyen módon adom ezt most át sok szeretettel Neked is, kedves olvasó!
Tessényi Judit, A nyolcadik lét alkotótársamnak hála, több festmény is készült a meséhez, a legfontosabb sarokpontokhoz. Ezeket látjátok a mese kapcsolódó részeinél.
Legyen áldott mindannyiunk munkája, amellyel az új világot, a közös jóllétünket szolgáljuk!
Az asszony, aki fává változott
Élt egyszer egy asszony. Minden áldott nap kiült a kertjébe a fűbe, becsukta a szemét kis időre. Gyönyörűséges álmokat látott. Egyedül élt, egyetlen társa a macskája volt, így aztán nem volt kinek elmesélnie az álmait. Így élte a mindennapjait sorra, békében, nyugalomban.
Egy nap, amikor szokása szerint kiült a kertbe, felnézett az égre, olyat látott, mint még soha. Nap, Hold és Csillag együtt voltak ott. Az asszony úgy érezte, mintha elindulna vele a föld. Mégis, erőt vett magán és becsukta a szemét. Különös álmot látott. Mintha egy viharban állna. Minden szanaszét potyogott körülötte. A vihar fehér lánggal forgott és magába szippantott élőt és holtat. Oltárok dőltek, épületek tűntek el. Amikor már úgy látszott, mindent elsodor a lángvihar, egy tűzmag a földre hullott. Hirtelen hatalmas fa nőtt ki belőle. A fa egyre csak terebélyesedett. És gyűlni kezdtek alá az emberek. Nem volt semmijük, csupasz kézzel jöttek mind. Mégis, teljes békességgel és nyugalommal érkeztek. A fa lombkoronáján kívül viszont háború dúlt. Fémek, gépek, katonák, fegyverek, menekülő és sikítozó, vérző, sebesült emberek és halottak mindenhol. A fa azonban csak állt ott rendületlenül. Alatta az emberek mind szeretetben és biztonságban voltak együtt.
Az asszony heves szívdobogással ébredt álmából. Alig bírt magával.
-El kell mondanom az embereknek. Közeleg a vihar. Meg kell találnunk azt a fát. - mondta magának, azzal elindult a városba.
Megkereste a legnagyobb teret, annak a legmagasabb pontját. Kiállt és a tőle telhető hangossággal elkezdte mondani, amit látott.
Néhányan megálltak körülötte, meghallgatták, aztán legyintettek vagy épp kinevették. Bolond asszony - gondolták mind.
Az asszony egész álló nap igyekezett az emberek lelkére beszélni, hogy értsék meg: meg kell keresni a fát, mert csak az ad menedéket, hogy túléljék a vihart és a háborút. Mindhiába. Így aztán végül maga látott neki, hogy megkeresse azt a fát. Három nap és három éjjel vándorolt, de bizony egyik fa sem volt olyan, amilyet álmában látott. Szépek voltak, vaskos törzzsel, gyönyörű ágakkal. De valami mindből hiányzott. Ezt érezte. Egyik sem volt az igazi.
Mit volt mit tenni, fáradtan hazaballagott. Annyira elfáradt, hogy összegömbölyödve, feje mellett a macskájával a háza előtt a kertben elaludt. Olyan mély álomba zuhant, amilyenbe még soha annak előtte. 
Hogy aznap éjjel mi történt, senki se látta. Az asszonynak nyoma veszett reggelre. A kertjében, a háza előtt azonban egy hatalmas fa pompázott. Nem akármilyen fa volt az. Hihetetlen erővel kapaszkodtak a gyökerei a földbe, hatalmas lombkoronája semmihez nem hasonlíthatóan tükrözte vissza a nap sugarait. A fa vaskos törzsének közepén pedig egy óriási, vérvörös szív dobogott, aranyszínű erek fonatában. Ahogyan a szív vert, úgy áramlott a fény lefelé a gyökerek felé, és felfelé a korona felé.
Hamarosan szél támadt. Vihar közeledett. Nem volt akármilyen vihar, ilyet soha ember fia azelőtt még nem látott. Hatalmas ereje mindent magával sodort. Éles fénye, forrósága megolvasztotta a legkeményebb ércet is. De a fa rezzenetlenül állt ott.
Egyszer csak megjelent egy ember keletről. Nem volt kezében semmi. Csak a szíve mélyén hozta magával a reményt és a bizalmat. Nem volt félelem a szemében. Békével és nyugalommal érkezett. Aztán jöttek sorra az emberek, minden irányból. Mind nyugalommal, szeretettel és békével érkeztek a fa alá. A fa pedig egyre szélesebbre tárta ágait, ahogyan jöttek alá az emberek. Ismerkedtek, beszélgettek csendben. Érezni lehetett a bizalomnak azt a finom illatát, amelyet csak emberek adhatnak egymásnak. Beszélgetésük halk moraja különös hangulatot teremtett.
A fa koronáján kívül azonban háború volt. Elkeseredett harc. Épp úgy, ahogyan az asszony az álmában látta.
Három napig pusztított a háború. Míg végül megállt az idő. Nem mozdult semmi.
A lángvihar pedig magával sodorta a harc áldozatait, a katonákat, a fegyvereket, a gépeket. Minden eltűnt. Még az asszony háza is. Csak a fa állt ott teljes nyugalomban, alatta az emberekkel.
Még mielőtt a lángvihar is eltűnt volna, egy villám csapott bele a fába. A villám a fa koronáján keresztül egyenesen a törzsébe, az ott dobogó szívbe hatolt. Egy tűzmagot ültetett a szív közepébe. Az emberek, akik a fa alatt álltak, értetlenül figyelték, mi történik. Tenyerüket arcuk elé tartva könnyekre fakadtak. Gyűltek egyre a könnyeik, megállíthatatlan patakokká váltak. 
Míg végül valami csodálatos dolog történt a fával. Nem hogy elporladt volna, az a tűzmag ott a szívében minden egyes dobbanással nőtt és nőtt.
Míg végül egy nagy dobbanás megrepesztette a szív burkát és a tűzmag kilökődött a napfényre.
Az emberek odagyűltek, tenyereikből egy hatalmas tenyeret alkottak és abba fektették bele óvatosan az aranyszínű magocskát.
- És most hogyan tovább? - kérdezgették egymást tanácstalanul.
Mígnem az egyikőjük felkiáltott: Nézzétek!
A hátuk mögött, az asszony eltűnt háza helyén a földből egy új, fehér színű épület kezdett el kinőni. Három oszlop emelkedett először. Nem volt közöttük fal, ajtó vagy ablak, a levegő szabadon áramlott át. Három gyönyörű pillérének tetején egy gömbkupola pihent. Mint valami tojáshéj. A föld alatt pedig ott volt a tükörképe. Épp mint valami medence, ami azonban nem vízzel, hanem ébenfekete termőfölddel telt meg. Az épület közepét egy kör alakban nem fedte padlózat, így olyan volt, mintha egy kis kert lenne ott. Még bevetetlen.
Így aztán nem volt több kérdés, az emberek az aranyszínű magocskát bevitték az épületbe, és óvatos gondossággal elültették a közepén a kis kertbe.
Ők maguk pedig egy-egy oszlop köré csoportosultak. Éjjel aludtak, álmodtak. Nappal pedig azzal töltötték az időt, hogy elmeséljék egymásnak az álmaikat. Színesebbnél színesebb álmok voltak, teli reményekkel, szeretettel, boldogsággal.
Minden oszlop mellett egy-egy korsó állt. Csoda egy korsók voltak. Senki se látta, hogy és mint, de a Hold fénye mellett minden éjjel megteltek vízzel. Így reggelente az emberek azzal kezdték a napjukat, hogy a korsókból a vizet a kertbe, a magvacskára öntsék.
Nőtt is szépen az aranyszínű fa. Egyre magasabb lett, számtalan levelet hajtott nap mint nap. Mígnem egy szép napon olyan magasra nőtt, hogy koronájával elérte a kupolát, ami így kettétörve szétnyílott. Különös fény csillant meg az aranyszínű leveleken. Az emberek kíváncsian húzódtak a fa köré. És ekkor vették észre, hogy minden egyes levél olyan volt, mint egy tükör. A tükörbe nézve az emberek meglátták a saját álmaikat. Azokat az álmokat, amelyeket itt álmodtak, amelyeket itt meséltek egymásnak.
És akkor megértették, mi a dolguk. Elindultak minden irányba, ahonnan korábban érkeztek. Szívükben magukkal vitték az álmaikat, hogy megvalósítsák azokat. És a világ egyre színesebb lett, ahogyan ezek az álmok valóra váltak. Azok az emberek pedig még ma is élnek. Időről időre találkoznak a fa alatt, és szeretettel köszöntik egymást. Ha nem hiszed, járj utána.
(2019.)
P. Horváth Andrea, 2023-09-02, módosítva: 2024-02-29