Az önazonos gyermek
Az önazonosság számomra az, amikor aszerint élek, cselekszem, hogy harmóniában vagyok a valódi önmagammal. Hogy mi lehet a valódi önmagam, a Belülről fakadó szabadság címmel írtam erről bővebben. Azt gondolom, a felnőtteknél önazonosságban élni, más szóval küldetésbe kerülni vagy belső (mag)forrásából cselekedni annyival nehezebb, hogy ahhoz először sok mindent el kell engedni, lebontani önmagunkban, ami ezt a belső kapcsolódást akadályozza. A gyerekek annyival szerencsésebbek, hogy úgymond tiszta lappal érkeznek a világba, mondhatni tiszta kapcsolódásban vannak, vagyis az önazonosságukban születnek, azt nem visszaszerezniük szükséges, mint a felnőtteknek, hanem "csak" megőrizni.
De mi az a környezet, ami lehetővé teszi a gyerekek számára, hogy az önazonosságukban maradjanak? Szerintem ez egy olyan szerető, biztonságot adó környezet, ahol a gyermek önmaga tud lenni. Ahol megvalósulhat a biztos érzelmi kötődés (gyökereket kap), közben ami a gyerekből ki akar bontakozni, az elfogadásra talál (szárnyakat kap). A gyerek hajlamos arra, hogy ha a szülő feltételes szeretettel van az irányában, akkor megfeleljen az ő értékrendjének (levágja a saját szárnyait), hogy a szeretetét megkapja.
Ez a fajta viszonyulás persze nem azt jelenti, hogy a gyerek bármit megtehet, hanem azt, hogy folyamatos párbeszéd van a szülő és a gyerek között és együtt alakítják ki az együttélés szabályait. Nincsenek abszolút igazságok, hanem szubjektív igazságok vannak, a szülő nem a gyerek felett van, hanem mellette, de a szülői felelőssége ugyanúgy megmarad.
A szülői körön kívül a gyermeknek ugyanolyan elfogadó, biztonságot adó, szerető környezetre van szüksége, mint amilyen a család, ahol önmaga lehet és elfogadják a belső világát. Erre egy helyi (magforrás) közösség lehet megfelelő, ami megóvja a gyermeket a külvilág nem elfogadó hatásaival szemben.
Egy ilyen helyi közösség, amely megadja a gyerekeknek ezt a környezetet, az feltételezi, hogy olyan szabad, önazonos családok felnőttjei alkotják, akik úgyanúgy biztosítják ezt a környezetet a gyerekeik számára és a gyerekközösséget is ezen szülők gyerekei alkotják, vagyis belső szabadságukban levő, önazonos gyerekek, akik önmaguk belső igazságainak egymáshoz tételén keresztül kialakítanak egy együttműködő, szabad, autonóm gyerekközösséget. (Ehhez kapcsolódik a Szabad gyerek tanulóközösségek írás.)
Az a kérdés felvetődhet, hogy ha a gyerekek egy ilyen védőernyő alatt növekednek fel és ha az élet úgy hozza, hogy ki kell lépjenek egy nem ilyen szellemiségben működő világba, akkor nem lesznek-e kiszolgáltatva? Egyrészt azt feltételezem, hogy ha létrejön a helyi szabad, autonóm (magforrás) közösségek hálózata, akkor van honnan kimozdulni a gyermeknek/fiatalnak, ahol továbbra is elfogadásra talál. Ha pedig olyan környezetbe lép, ahol ezek a feltételek nincsenek meg, fel kell legyen készítve arra, hogy mire számíthat, mi fogja várni. Rendelkezésére kell bocsátani minden, számára szükséges információt és ott kell lenni mellette bármikor, ha az szükséges, ha azt igényli. Tapasztalatom, hogy egy elfogadó, szerető környezetben nevelkedő gyerek nagy önbizalommal rendelkezik, kilépve a külvilágba ügyesen és rugalmasan kezeli a jelentkező helyzeteket.
Ludescher Ottó, 2024-03-24